Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Vérbogár

 „Kiskanizsa szép helyen van, mert a templom közepett van.” – mondja a népdal, amelyet dúdolgatok éppen.

Bennem különösen szép helyen van, a szívem legmélyebb zugában, ahonnét soha, semmi és senki nem fogja tudni kitépni. Fogalmam sincs, tudod-e, hol van pontosan Kiskanizsa, nem tudom, mit hallottál róla. Azt biztosan, hogy sáskáknak hívják az embereket, akik idevalósiak, hogy szorgosak, hogy összetartoznak. Biztosan tudod, merre keresd a térképen, hiszen Kanizsát mindenki ismeri… de nem tudhatod róla azt, amit én tudok, akinek a szívében egy külön zug van fenntartva, csak neki, csak ennek a parányi, mégis olyan gazdag helynek. Hogy miben gazdag? Vagy miben volt gazdag? Szeretetben… Nevetésben… Lüktetésben.

Ha lehunyom a szemem, még mindig látom a régi utcákat, amelyek gyerekzsivajtól voltak hangosak. A mi zsivajunktól. Reggeltől estig, hol csak üldögélve az árokparton és pásztortáskából csengőt készítve, hol hangos visítás keretében biciklizve, egymást egy maréknyi bogánccsal üldözve (sokszor csak az olló szabadította meg derékig érő hajamat a bogáncs-záportól), hol elkóborolva a közeli mezőkre, ahol aztán ágakból és mindenből, amit találtunk, bunkert építettünk. Szerettük egymást, minden gyerek, a környékbeli utcákból is, akikkel együtt töltöttük a mindennapjainkat. Aztán szerettünk este hazatérni, oda, ahol megdorgáltak, amiért egész nap elfelejtettünk hazamenni, de tudtuk, hogy valójában nem haragudtak ránk.

Kiéhezve ültem le minden este az asztalhoz, ahová a mama a saját két kezével, a saját kertjében termesztett paradicsomot, paprikát, hagymát, uborkát rakta elénk, hogy abból falatozzunk a szendvicsekhez. Megsózhattuk a zöldségeket, nem szólt ránk anyu, hogy az káros. Fehér kenyeret ettünk. Utána kimentünk a kertbe és legeltünk. Szó szerint. Legeltünk: epret, ribizlit, cukorborsót, mindent, ami a kezünk ügyébe akadt. Nem haltunk bele, ha kicsit földes volt az eper, és abba se, ha savanyú a ribizli.

Aztán ha újra lehunyom a szemem, még mindig látom a régi utcákat, ahol a házak előtt, kisebb csoportokban nénik ücsörögtek, sámlikon, alacsony kis fa székeken, sokszor fejkendőben, parasztszoknyában, mamuszban, sokszor, - ha nagy volt a forróság -, ősz fejüket szabadon hagyva, vékony otthonkában, amelyeknek még a mintáira is emlékszem. Mind-mind más volt, más színű, másfajta virágokkal, de mindre emlékszem, egytől egyig. Beszélgettek. Közben figyeltek ránk, gyerekekre, akik körülöttük játszottunk. Mély barázdákkal keretezett, őszintén csillogó szemekkel tudtak örülni minden egyes koszos, formátlan kavicsnak és minden szál kókadozó mezei virágnak, amit nekik szedtünk, hősként verekedve át magunkat a csalánmezőkön. Mindegyik nénit szerettem. Ángyi nénit különösen, ma sem tudom, ennek mi volt az oka, de azt tudom, hogy amikor beteg lett és már fel sem tudott kelni, szinte minden nap szedtem neki egy csokorra való mezei virágot, és beszöktem hozzá. A kertkaput nem zárták, így könnyen bejutottam, egyenesen a szobájába. Még érzem az orromban a betegség, az öregség illatát, ami kicsit sem volt kellemes, mégsem zavart soha. Ángyi néni ilyenkor addig küzdött, míg fel nem tudott könyökölni, és az ágya mellé állított kis hűtőből elő nem szedett nekem valami finomságot. Megettem előle. Még sincs lelkifurdalásom, mert tudom, hogy a legnagyobb szeretettel adta nekem.

Emlékszem arra is, amikor meghalt.

Lehunyom a szemem, és látom a vasárnap reggeli Kiskanizsát, ahogy elindul a misére. A szélrózsa minden irányából sétáltak a nők, férfiak, nénik, bácsikák, gyerekek a templom felé.

A mama is mindig elment a templomba. Volt, hogy mentem vele, de nem mindig. Nem volt muszáj, csak ha odahúzott a szívem. De a mama készülődését végignéztem mindig, hiszen egy szobán osztoztunk, mi ketten. Nem azért, mert nem volt több szoba a házban. Azért, mert vele akartam lenni. Bütykös ujjaival, cserzett kezével végtelen percekig volt képes igazgatni a homlokán a fekete, lila virágokkal díszített rojtos fejkendőt.

Sokszor választottam mise helyett a házunk előtti betonhídon való ücsörgést elfoglaltságul. Ha megesett, hogy nem volt játszótársam, akkor azokat a nagyon apró, piros bogarakat tanulmányoztam hosszú-hosszú percekig, amik a betonon futkostak. Hihetetlenül picik voltak, és soha nem tudtam a nevüket sem. Néha elgondolkozom rajt: lehet, hogy csak odaképzeltem őket? Talán nem is léteznek?

Ha kinyitom a szemem, ugyanazt az utcát látom most is, ahol felnőttem. De üres. Ugyanolyan békés, ugyanúgy ad otthont nekem, de csendes és üres. A nénik meghaltak. Nincs több parasztszoknya, nincs több fejkendő, nincs több sámli. A gyerekek nem jönnek ki az utcára. Bent játszanak. Sokszor kiállok a ház elé, és figyelem, ahogy a fiam egyedül rója a köröket a mi utcánkban. Egyes egyedül, csak ő és a bicikli, meg én, aki figyelem. Nem figyel rá öreg néni, nem kergetik bogánccsal.

Nem hibáztathatok ezért senkit, és nem is akarok. Főleg nem a gyerekeket. Hiszen miből áll az élet, ha nem folytonos változásból? Most ilyen kort élünk, a mi gyerekeinknek ez a természetes, nekik nem hiányozhat az én gyermekkorom zsivaja. Nekik ez a világ a normális, ők így boldogok. Igyekszem őket azzá tenni. De azért meglepődnél, ha tudnád: nem volt az olyan régen, amiről meséltem. Túl gyors a változás.

Kíváncsi vagyok, tudja-e a világ, hogy szegényebb lett. Eltűntek a parasztszoknyás, mamuszos, fejkendős nénik, és az utcákon, mezőkön önfeledten játszó gyerekek. Soha nem jönnek vissza már, és ez nagy veszteség a Földnek. Néha felfoghatatlan, hogy többé nem jön velem szembe egyetlen, igazi kiskanizsai néni sem. Ha visszatekerhetném egy napra az idő kerekét, semmi mást nem csinálnék, mint újra leülnék a betonjárdára a mamáék mellé, szednék nekik néhány fakó, formátlan kavicsot, aztán felugranék a bicajomra, eltekernék a legközelebbi mezőre, és csokrot kötnék nekik az összes létező mezei gazból.

Ha most kinyitom a szemem, és körbetekintek az iskola udvarán játszadozó gyerekseregen, megnyugszom kicsit. A gyerekek többsége a régi, kiskanizsai társaim gyermeke. Hát itt maradtak, itt alapítottak családot. Aki sáska, annak ide húz a szíve. Idekötik az emlékek.

Merengésemből vékonyka hang szakít ki, hatalmas, égkék szemek bámulnak rám, a szőke hajtincsek izgalomtól kipirult arcot kereteznek.

– Vérbogarakat találtam! – kiáltja. – Eddig velük játszottam.

– Vérbogarakat? – kérdezem. Hallottam már, hogy van ilyen, de hogy itt, az iskolaudvaron? És ez a kislány megismeri?

– Igen, azokat! Otthon is sokszor figyelem őket, a ház előtt, a járdán. Gyere, megmutatom! – húz maga után az udvar egy csendesebb szegletébe.

Leguggolunk, és akkor meglátom őket.

Az apró, alig látható kis piros bogarakat, amiket én is figyeltem kislányként, és amiknek nem vérbogár a neve, hanem még mindig fogalmam sincs, hogy mi… De itt vannak, futkosnak. Léteznek!

Mint ahogy a kiskanizsai gyerekek is.

Hát van remény.